A könyvek melyek magukba szippantanak. A könyvek, amelyek elrepítenek messze a valóságtól. A könyvek, melyeknek köszönhetően más ember lehetek, más gondokkal más megoldási problémákkal.
Ki voltam már?
Voltam én a Lestár Balázs, akinek elvágták a torkát, s küzdöttem a valós némasággal. Balázs voltam, aki Tonira gondolt, de közben valahol a Kis Jutkát szerette. A kislányos, copfos Kis Jutkát. Bosszút forraltam egy gennyes, gyilkos ellen, aki engem is majdnem halott emberré tett. A könyv végén csak elmentem a Jutkával futni, mert ő emberi mivoltom változása ellenére is ragaszkodott hozzám. Tonira gondoltam, de a Kis Jutkával futottam.
Voltam Vitay Georgina. Szenvedtem a kolostorban a pesti nagy élet után. A budai villámat váltotta egy zömök leány nevelde, tele olyan lányokkal kiknek a világ nézete mérföldekre volt az enyémtől. Kuncz Feriről ábrándoztam és meséltem. Kuncz Feriről, aki a végén elárult s a szívemet szilánkosra törte. Szenvedtem és a szívem majd kiugrott minden szökési kísérletnél. Vitay Georgina voltam kit végül Horn Mici mentett meg az egykori nagy szerelemtől. Imádságokat tanultam, templomba jártam és a régi életem után vágyódtam, meg az apám után, aki a fél világot jelentette nekem.
Voltam Molnár Kristóf, aki végül haza jutott a romossá bombázott Budapestre. Szörnyülködve tekintettem az egykor virágzó, pompás fővárosra, mely poros lett és romos. Kerestem az anyámat, mert semmit nem tudtam róla, s kerestem az apámat is. Kerestem a régi barátokat, s ismerősöket, hogy élnek e még, jól vannak e. Haza mentem és nem értettem. Mindenhol orosz katonák, a rózsadomb nem bimbózott, az anyám tüdőbeteg volt az apám pedig lelkileg megroppant. S velem mi volt? Próbáltam összerakni a képet. Csodát tettem. Kivel? Azzal a szerény, csendes, de dolgos ápolónővel, akit karácsonyozni vittem haza. Istenem, milyen boldog volt mikor az apám a szivarfüsttel játszadozott. Riadt volt, mint egy őzgida. Az ágyúdörgések lyukakat ütöttek a lelkén, de akkor este boldog volt. Én szereztem neki örömet.
Kép: https://wall.alphacoders.com
Voltam én Tamara, aki a Szeplőst akarta. A naplóm sorai között ábrándoztam róla. Szar lapokat osztott nekem az élet. Egy olyan élet szerepet kaptam, amiből Szeplős mutatott kiutat. A rejtélyes, csendes fiú, aki szeretett. Sose fogom elfelejteni, ahogy szenvedtem a történetünk végén, mert egy napon minden történetnek vége szakad. Nem értettem miért így. Miért az a szerep jutott nekem, hogy a történetünk végén, már nem vette fel a telefont? Miért nekem kellett sírva a telefon mellett térdepelni és magamban könyörögni neki? Nyár volt és mi szerettük egymást… Olyan viharos volt, olyan szerelmes, de az enyém volt a történetünk végéig.
Voltam én még sok mindenki. Kaptam jó sok szerepet. Sírtam, nevettem, szerettem, küzdöttem, álmokat terveztem. Annyi szerep jutott nekem, hogy mindegyikből magaménak tudhatok egy darabot, amit nem vehet már el tőlem soha senki. Lennék én újra bárki. Bárki, aki most utat mutatna nekem, hogyan is lehetne most jobb…De nem jött még senki! Most csak én vagyok én. Magam vagyok én.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: